A történelmi anekdota szerint XVI. Lajos francia király hitvese, Mária Antónia, amidőn 1789 nyarán arról értesült, hogy a párizsi nép azért forrong, mert nincsen elég kenyere, azt találta volna mondani: akkor miért nem esznek inkább kalácsot? Mindezt gyakran idézik, ha a hatalom tompultságát és tájékozatlanságát kell érzékeltetni.

A hazai pályán, a Nemzeti Fórum Kölcsey Körének rendezvényén szereplő Pintér Sándor belügyminiszter, akinek számos feladata közé tartozik a hazai börtönügy is, az MTI tudósítása szerint ezt mondta:

1) A büntetés-végrehajtásról szóló új jogszabályt készít elő a Belügyminisztérium, ebben a kor követelményeihez igazítják a szociológiai [sic!] és fogvatartási követelményeket. 2) A területet szabályozó rendelet az egyik legrégebbi, 1979-es jogszabály, aminek átalakítása 1990 óta nem történt meg. Jelenleg az Európában legelfogadottabb irányokat tanulmányozzák, és az azokban található szociológiai, fogvatartási követelményeknek megfelelő, modern törvényt alkotnak. 3) Az biztosan benne lesz, hogy az elítélteknek dolgozniuk kell, el kell tartaniuk magukat. Ugyan még nem jutottak el a fogvatartottak 100 százalékos foglalkoztatásáig, de afelé haladnak, hogy mindenkinek legyen munkája.

4) A börtönépítés is feladat, egyes intézetekben ugyanis 150 százalékos a telítettség. Solton nemrég adtak át egy létesítményt, újraindították a Gyorskocsi utcai börtönt, és még az idén hármat újranyitnak. 5) Elsősorban a közlekedési bűncselekmény miatt házi őrizetben lévőknél kipróbálják az elektronikus lábbilincset, ami jelzi, ha az elkövető elhagyja a lakóhelyét. Ezzel az ő felügyeletüket ellátó rendőrök felszabadulnak.

Lenne mindezekhez néhány megjegyzésünk:

1) A jogvédők és börtönügy szakemberei is csak örülhetnek, ha valóban európai és a kor követelményeinek megfelelőek lesznek az új szabályok – és különösen ilyen lesz a hazai gyakorlat. Pintér miniszter eddig éppenséggel nem ezen buzgólkodott. Minisztersége alatt például megkurtították a fogvatartottak élelmezésének eddig is alacsony nyersanyag-normatíváit, vagyis az utóbbi néhány év jelentős élelmiszerár-növekedése mellett a korábbinál kevesebb pénzből kellene kigazdálkodni a rabok megfelelő élelmezését. Az pedig külön is figyelemre méltó, hogy a nehéz fizikai munkát végzők, a tartósan betegek (pl. cukorbetegek) és a kismamák normatíváit vágták meg. A remélhetőleg valóban korszerű európai jogszabályba nem kerülhet majd be az a szabály sem, amely szintén Pintér miniszter nevéhez fűződik, hogy a fogva tartottaknak – a korábbi kötelező érvényű szabályt végletesen felpuhítva – két éve már csak „lehetőség szerint” 3 négyzetméter szabad mozgásteret kell biztosítani a zárkában. Ennek a gumiregulának is köszönhető, hogy egyes helyeken most újra négyzetdeciméterekben mérhető a szabad mozgástér, mint az ötvenes években. Nemrégen jártunk egy büntetés-végrehajtási intézetben, ahol a zárkákban nemhogy mozogni, de még leülni sem lehet, a fogvatartottak szerény kosztjukat kínjukban az azonos légtérben lévő vécé felett fogyasztják el.

2) A büntetések és intézkedések végrehajtásáról szóló törvényerejű rendeletet (Bv. tvr.) valóban 1979-ben alkották meg. Csakhogy szövegszerűen annak ma annyi köze van az eredeti változathoz, mint az 1949-es alkotmánynak volt a 2010-eshez. Azóta megszámlálhatatlanul sokszor módosították az alapszöveget, ami már csak azért sem volt túl nehéz, mert nem kétharmados, hanem feles jogszabályról van szó, amit ez a kormány és az I. Orbán-kabinet is többször átírt. Tehát szó sincs arról, hogy a II. Orbán-kormány most valami megoldhatatlan gordiuszi csomót vágna el vagy korábban lehetetlen küldetést teljesítene.

3) Valójában ez a korszerűtlen Bv. tvr. ma is úgy rendelkezik, hogy a fogvatartott köteles „a jogszabályban meghatározott kivételtől eltekintve munkát végezni, a kijelölt munkát szakismereteinek és képességeinek megfelelően, fegyelmezetten ellátni, a munkavédelemmel és a környezetvédelemmel kapcsolatos előírásokat megtartani”; illetve „a büntetés-végrehajtási intézet tisztántartását és ellátását szolgáló munkában díjazás nélkül, alkalomszerűen […] részt venni”. A tvr. szövegét éppen Pintér Sándorék módosították, de a munkavégzés 1979 óta alapkötelezettsége a fogvatartottnak, amelyet ha alapos indok nélkül visszautasít, fegyelmi büntetést szabnak ki rá. Aki járt börtönben, tudja, a fogvatartottak zöme dolgozni akar, jobban telik az idő és a pénz is jól jön. De míg a szocializmus időszakában, amikor a „kinti” viszonyokhoz hasonlóan „bent” is teljes volt a foglalkoztatottság, most már sokkal nehezebb munkát és bért adni a fogvatartottaknak. A mostani kormánynak az intézkedése, hogy az állami egészségügyi és szociális intézményeknek kötelező bizonyos termékeket és szolgáltatásokat a bv.-s kft.-knél megrendelni, ugyan javított valamit a munkáltatási mutatókon és a börtöncégek mérlegén, de az a 2005-ben mért arány, hogy nagyjából az elítélt fogvatartottaknak a fele dolgozik érdemben nemigen javult. A 100 százalékos rabmunkáltatástól nagyon messze állunk. Ahogy attól is, hogy minden elítélt kitermeli majd fogvatartása napi nyolcezer forint körüli fajlagos költségét – cigánymeggy szedéséből és seprűkötésből tényleg nem könnyű.

4) Igen, minden bizonnyal a túlzsúfoltság ma a legnagyobb probléma a hazai börtönökben. A folyamatosan és mesterségesen tágított befogadóképesség ellenére a 2008-as 117%-os telítettség tavalyra 137-re emelkedett. A korábban éppen embertelen körülményeik miatt bezárt börtönök újranyitása vagy egykori kórházak átdukkózása enyhít valamit az általános zsúfoltságon, de vannak olyan megyei előzetes-házak, ahol mégis 200% feletti a telítettség.

5) Az alternatív vagy helyreállító büntetési módok, illetve a terheltek alternatív kontrollja tényleg faraghat a zsúfoltságból. Ilyen eszköz az elektronikus lábbilincs is. Nem világos azonban a miniszter példája: ugyan mi szükség egyáltalán a csak közlekedési bűncselekménnyel gyanúsított vagy megvádolt személyt általában előzetesben vagy házi őrizetben tartani, illetve elektromos lábbilinccsel megjelölni? Míg jogerős bírói ítélet nem születik ügyében, pazarlás ilyen-olyan fogvatartására költeni. Persze, hasonló esztelenség és igazságtalanság hajléktalanokat szociális helyzetük miatt börtönbe zárni, gallygyűjtögetőket vagy a szabálysértési bírságot befizetni képteleneket dutyiba dugni. Csakhogy ez korunk büntetőpolitikája, és ennek nagy ára van. A kenyér olcsóbb, mint a kalács – ezt az anekdota Marie Antoinette-jén kívül mindenki tudja.

Zádori Zsolt

Edward Hopper: Iroda éjjel (1940)

Július elsejétől az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló törvénybe (Ebktv.) kerülnek az antidiszkriminációs hatósági eljárások szabályai. Ettől ugyan nem fog a föld megremegni, de egyébként miért ne lehetnének ott. Felvetődik viszont, hogy hol is voltak ezek a regulák eddig? A közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló törvényben (Ket.). Éppen ott is lehettek. De mi is indokolja, hogy most átkerülnek?

Részlet az indoklásból: „2013. július 1-jétől [....] az eredeti állapot kerül helyreállításra, így – a jogrendszer egységességének és a jogi szabályozás átláthatóságának biztosítása érdekében – az egyenlő bánásmód követelményével összefüggő minden szabály az Ebktv.-be kerül, ezzel párhuzamosan a Ket. vonatkozó rendelkezései hatályon kívül helyezésre kerülnek.”

Ja, vagy úgy: eredetileg is az Ebktv.-ben voltak ezek a szabályok, és most „a jogrendszer egységességének és a jogi szabályozás átláthatóságának biztosítása érdekében” visszakerülnek oda. Fontos célok. De tavaly meg miért kerültek át (ezek szerint csak átmenetileg) a Ket.-be ezek a fránya antidiszkriminációs eljárási szabályok? Az indoklás itt is heurisztikus:

„Az egyenlő bánásmód követelményének érvényesítésére irányuló – jelenleg az Ebktv. részét képező – eljárási szabályok a Ket. új X/A. Fejezetében kapnak helyet. Az egyenlő bánásmód követelményének érvényesítésére vonatkozó, az Egyenlő Bánásmód Hatóság mint általános antidiszkriminációs hatóság eljárására vonatkozó általános szabályanyag Ket.-ben történő elhelyezését egyrészt az indokolja, hogy ezek olyan általános érvényű – az egyenlő bánásmód követelményének érvényesítését szolgáló – eljárási szabályok, melyek alkalmazása elsőbbséget élvez, különös figyelmet érdemel . Másrészt a normavilágosság és a jogbiztonság érdekében szükséges ezen eljárási szabályok Ket.-ben történő rögzítése, tekintettel arra, hogy a jogalkalmazók számára segítséget nyújt az egységes jogalkalmazás terén, ha az eljárási szabályokat egy törvény keretében találják meg.”

Lám-lám, mikkel kénytelen mostanság foglakozni a hazai jogalkotás motorja, szakmai csúcsa, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium. Nem is csoda, ha ideje másra, kevésbé fontos dolgokra nem marad, és egyéni képviselői indítványként kell alkotmányt, médiatörvényt vagy választási törvényt írni.

Paula Rego: A rendőr lánya. Tisztára suvickolva

Mindössze két évig tartott az az üdvös állapot, hogy a belügyminiszter nem szólhatott bele a jogerősen elítélt rendőrök szolgálati viszonyának alakulásába. 2012. január 1. óta azonban újra kedve szerint dönthet a megpörkölődött, felfüggesztett szabadságvesztésre ítélt rendőrök alkalmasságának vagy alkalmatlanságának megítéléséről; igaz, annak a meglehetősen gumiszerűen megfogalmazott rendelkezésnek a figyelembevételével, hogy „az elmarasztalás alapjául szolgáló magatartás a további szolgálatellátást feltehetően hátrányosan nem befolyásolja”.

Gyalu és forgács

A közvélemény többnyire valamelyik megrázó rendőri bántalmazás kapcsán értesül arról a helyzetről, hogy, bizony, sokszor rovott múltú rendőrök is továbbszolgálhatnak. Így volt ez rendőrség 2006. őszi brutális fellépése nyomán vagy most a halálos végű izsáki kényszervallatás hatására.

A hatóság embereivel szemben természetesnek mondható, hogy az erkölcs terén az átlagosnál többet várunk el. Különösen így van ez törvényes erőszak alkalmazására feljogosított rendőrök esetében. Molnár Ferenc, A Pál utcai fiúk világhírű szerzője közérthetően fogalmazta meg a rendőrökkel szemben támasztott társadalmi elvárást: „Mint ahogy az asztalos megtanul a gyaluval bánni, úgy tanul meg a rendőr becsületesnek lenni. Ez az ő munkája.”

A rendőrök ráadásul többféle bűncselekményt követhetnek el, mint mi, közönséges állampolgárok. Velünk ellentétben ők katonai bűncselekmények miatt is bíróság elé állíthatók, például kötelességszegés vagy szolgálati tekintély megsértése miatt. De más különbség is akad: az egyik civiltől a másik civilnek „kiszalasztott” pofonnak a legtöbbször semmiféle jogi következménye sincs, de más a helyzet, ha a pofonosztó egy szolgálatban lévő rendőr. Az már elkerülhetetlenül büntetőügy. És ez így van jól. Az intézkedő rendőr ugyanis az állami erőszakot testesíti meg, amelynek jogszerűnek és arányosnak kell lennie.

Elvileg tehát a törvény betűje szerint a rendőr bűnelkövetők több tilalmas dologért és súlyosabb büntetésre számíthatnak. A tapasztalat azonban mást mutat. Rendőrök ellen indított büntetőeljárások elvétve kerülnek bíróság elé, s az enyhének tűnő ítéletek gyakran zárulnak azzal, hogy a megtévedt rendőrt előzetesen mentesítik a büntetett előélethez fűződő hátrányos jogkövetkezmények alól. Ennek pedig az az eredménye, hogy a bűnös továbbszolgálhat. Hogy Molnár Ferenc hasonlatánál maradjunk: sokszor mintha a bírák osztanák annak a népi megfigyelésnek a lomha rezignáltságát, hogy „ahol gyalulnak, ott hullik a forgács is”. Pedig az a szándékos és nem katonai bűncselekmény, amelyet jogerősen már legalább felfüggesztett szabadságvesztéssel kell szankcionálni, elég súlyos ahhoz, hogy a legeslegtöbbször kimondhassuk: az elítélt rendőrnek adott pardon „feltehetően hátrányosan befolyásolná” további szolgálatellátását.

Kohó és salak

Ezzel együtt is talán elképzelhető olyan különleges helyzet, amikor a felfüggesztett börtönbüntetés mellett túlságosan súlyos szankció lenne a szolgálati méltatlanság megállapítása. Ha így lenne, akkor ennek kimondására azonban csakis az összes körülményt jól ismerő, független és pártatlan bíróságnak lenne szabad lehetőséget biztosítani. Ehhez képest egészen 2009. december 31-ig a szolgálati törvény lehetőséget adott a rendőrséget felügyelő belügyminiszternek is arra, hogy a méltatlanság megállapításától – és ezzel az elbocsátástól – eltekintsen, ha a felfüggesztett szabadságvesztés nem haladja meg az évet. A miniszternek ez a jogosítványa – a Helsinki Bizottság örömére – 2010. január 1-jével megszűnt. Ez az állapot azonban nem tartott örökké, mert a „kétharmad” visszaadta a miniszter „méltányossági jogát”, sőt a 2012. január 1-jén hatályba lépett rendelkezés immáron a kétéves felfüggesztett szabadságvesztésnél is megengedi a miniszteri pardont.

Már csak azért is érdekes a fideszes többség pálfordulása, mert a 2006-os események után – igaz, akkor még ellenzéki kisebbségben – hangosan követelte a brutális rendőrök példás megbüntetését, és azt, hogy egyetlen rendőr se maradhasson hivatalában, ha a bíróság bűnösnek találta. Munkatársunk, Tóth Balázs külsős szakértőként felszólalt az Országgyűlés emberi jogi bizottságának 2009. október 20-i ülésén: „Nem szerencsés az a szabályozás, hogy azokat a hivatásos állományú rendőröket, akik szándékos bűncselekményt követtek el, és őket adott esetben feltételes szabadságvesztésre ítélik, abban az esetben, ha a bíróság előzetesen mentesíti a büntetett előélethez fűződő hátrányos jogkövetkezmények alól, akkor ők a rendőrség kötelékében továbbra is szolgálhatnak. […] a jogalkotói szándék az, hogy megtartsuk a rendőröket minél nagyobb számban a rendőrség kötelékében. Ezzel egyet is értünk, de egy-két évvel ezelőtt, amikor a zavargások után megszülettek az első ítéletek, akkor úgy látszott, hogy […] konszenzus kezdett […] kialakulni. Készültek is tervezetek, amelyek [azt tartalmazták:] abban az esetben, ha egy rendőrt szándékos bűncselekmény miatt felfüggesztett szabadságvesztésre ítélnek, akkor ne maradhasson előzetes mentesítés esetén sem a rendőrség kötelékében.”

Szél és kakas

Kollégánk szavait a jelen lévő akkori ellenzéki képviselők (Bíró Ildikó, Ékes Ilona, Varga József és Semjén Zsolt) nagy tetszéssel fogadták, és kevesellték, hogy a Bajnai-kormány csak a miniszteri pardont szünteti meg, a bíróit nem. Ehhez képest 2011 végén a szolgálati törvény módosításakor – már kormányon lévőként – négyük közül hárman is megszavazták a miniszteri jogkör visszaállítását. Egyedül Bíró Ildikó nem, de ő nem is voksolhatott, mert 2010 óta nem parlamenti képviselő.

A halálos kimenetelű izsáki bántalmazás feltételezett elkövetőit a belügyminiszter méltatlanság miatt azonnal menesztette a rendőri állományból. Ezzel vállalt némi kockázatot, hiszen az ügyben még nem született meg a jogerős ítélet. Most úgy tűnik, Pintér Sándor helyesen döntött. Csak azt nem értjük, a gyanúsítás (még ha erős alapokon is nyugszik és kirívóan súlyos ügyről van szó), miért számítana erősebb indoknak a méltatlanság kimondásához, mint a feltételes szabadságvesztést kimondó jogerős ítélet. Szerintünk nem számít annak, még ha a szolgálati törvény hatályos rendelkezése abszurd módon ezt lehetővé is teszi.

Zádori Zsolt

A Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium által benyújtott törvényjavaslat alapján az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló 2003. évi CXXV. törvény 11. § (1) bekezdés első fordulata a következőképpen fog módosulni: „Nem jelenti az egyenlő bánásmód követelményének megsértését az a rendelkezés, amely egy kifejezetten megjelölt társadalmi csoport tárgyilagos értékelésen alapuló esélyegyenlőtlenségének felszámolására, illetve tárgyilagos értékelésen alapulóan szükséges társadalmi felzárkózásának elősegítésére irányul.” [Kiemelés tőlünk.]

A törvény szövegét olvasva első látásra semmi kivetnivalót nem találunk a megfogalmazásban, hiszen a cél, az esélyegyenlőség felszámolása és a társadalmi felzárkóztatás nemes. A más elbánást lehetővé tevő rendelkezésnek tárgyilagos értékelésen kell alapulnia, így a visszaélésszerű jogalkalmazás, jogértelmezés látszólag kizárható. A bekezdés ráadásul az úgynevezett „előnyben részesítésre” vonatkozó rendelkezésen belül kapott helyet, amely a hátrányos helyzetű csoportok – a köznyelvben használatos kifejezéssel élve – „pozitív diszkriminációját” megvalósító, integrációjukat elősegítő intézkedéseket alapozza meg, ami „kifejezetten” szemforgató az alábbiakban vázolt lehetséges következmények fényében.

Merthogy a „kifejezetten megjelölt társadalmi” csoport kitétel és a „társadalmi felzárkóztatás” varázsszó hallatán gyanakvás foghat el bennünket, különös tekintettel néhány kormányzati megnyilvánulásra. Sokatmondóak például Kovács Zoltán társadalmi felzárkóztatásért felelős államtitkár nyilatkozatai, aki leszögezte, hogy szerinte az elmúlt húsz év integrációs politikája ellenére is virágzik a szegregáció, ezért paradigmaváltásra van szükség. Arra következtethetünk tehát, hogy véleménye szerint teljesen új megközelítésből kell szemlélni a problémát – félő azonban, hogy ez az új megközelítés éppen az integráció ellen hatna.  Hivatalos közleménye szerint ugyanis „Olyan iskolát, amely szegregál és rosszabb minőségű oktatást nyújt a hátrányos helyzetű, köztük a roma gyermekeknek, a kormány nem támogat.” [Kiemelés tőlünk.] A szigorú nyelvtani értelmezés alapján úgy tűnik: az államtitkár szerint a csupán szegregáló, de ugyanolyan minőségű oktatást nyújtó iskolák ellen a kormányzatnak nincs kifogása.

A törvénymódosítás szövege sajnos lehetővé tesz olyan jogértelmezést is, amelynek következménye könnyen az lehet, hogy sorra nyílnak majd meg szegregált óvodák és iskolák, amelyekbe csak roma gyermekek járnak majd. Félő, hogy a hátrányos helyzetű gyermekeket sokszor indokolatlanul helyezik majd felzárkóztató osztályokba, látszólag objektív kritériumok alapján – hiszen eddig sem volt ismeretlen az a gyakorlat, miszerint roma gyermekeket körültekintő vizsgálat nélkül sajátos nevelési igényű gyermekek számára fenntartott osztályokba iskoláztak be.

Sokan nem értik, mi ezzel a gond, érvelésük szerint ugyanis a szegregált oktatási intézményekben tanuló gyermekek ugyanolyan színvonalú nevelésben és oktatásban részesülnek, mint a hagyományos intézményekben tanuló diákok, csak éppen más épületben, elkülönítve, képességeik szerint osztályozva. Ettől függetlenül minden gyermek továbbra is egyenlő.

Ha nehéz is, most egy pillanatra tegyük félre azt a számos kutatás által bizonyított tapasztalati tényt, hogy bizony, a cigányosztályok, cigányiskolák és -tagiskolák közel sem biztosítottak/biztosítanak azonos színvonalat a roma nebulóknak. A valóságban rosszabb fizikai körülmények közt, gyakran összevont osztályokban, „speciális tantervek” szerint (idegen nyelv és informatika oktatását elspórolva) sokszor szakképzetlen tanárok tanítják őket. Felzárkóztatásuk nem egyéb porhintésénél, mert az ilyen osztályokba száműzött diákok képtelenek visszakapcsolódni a „normál oktatásba”. Igaz, nem is az a cél. De – még egyszer mondjuk – ezt most hagyjuk, és koncentráljunk egyelőre csak a jogi vonatkozásra.

A magyar kormány érvelése kísértetiesen hasonlít az amerikai Legfelsőbb Bíróság elkülönített, de egyenlő (separate but equal) jelszó köré épített, egyébként 1896-ból származó jogértelmezésére. A bíróság a Plessy v. Ferguson ügyben nem találta alkotmányellenesnek, hogy Louisiana államban a vasúti társaságoknak külön kocsikat kellett biztosítaniuk a fehér és a színes bőrű utasai számára. A kérelmező, Homer Plessy arra hivatkozott, hogy a bőrszín alapján történő kötelező elkülönítés rásüti a színes bőrűekre az alsóbbrendűség bélyegét, ezért sérti a jog előtti egyenlőséget garantáló 14. alkotmánykiegészítést. A bíróság azzal az indokkal söpörte le az érvet az asztalról, hogy ha van is ilyen megbélyegzés, az nem az elkülönítést előíró törvény rendelkezéseiből fakad, hanem a színes bőrűek aggatják saját magukra. Egyedül a különvéleményt megfogalmazó John Marshall Harlan bíró nem értett egyet a döntéssel és kifejtette: véleménye szerint az alkotmány színvak, éppen ezért nem tűri az állampolgárok bőrszín alapján történő osztályozását.

Csakhogy a Plessy-ügyben kialakított doktrínát az amerikai Legfelsőbb Bíróság már közel 60 éve meghaladta. A Brown v. Board of Education ügyben 1954-ben ugyanis a testület éppen a szegregált oktatás alkotmányellenességét megállapítva mondta ki, hogy az elkülönítés szükségképpen egyenlőtlenséget is jelent. A bíróság érvelésében rámutatott, hogy a pusztán bőrszín alapján történő elkülönítés akkor is sérti a színes bőrűek egyenlő oktatáshoz való jogát, ha egyébként a tárgyi feltételek és egyéb körülmények azonosak. Az alsóbbrendűség érzése ugyanis demotiválja a diákokat, éppen ezért visszaveti a szellemi fejlődésüket és tanulmányi teljesítményüket, így megfosztja őket olyan előnyöktől, amelyeket az integrált típusú iskolarendszerben élvezhetnének. A Legfelsőbb Bíróság érvelésében egyébként hivatkozott az UNESCO 1950-es A faj kérdése című nyilatkozatára is, amely egyértelmű cáfolata azon – mára már szintén meghaladott – elméleteknek, amelyek tudományos alapon kívánták igazolni a rasszizmust, és amely érdekes olvasmány lehet azok számára, akik „tárgyilagos értékelés alapján” szeretnének kizárólag meghatározott társadalmi csoportokat – kisebbségeket – érintő intézkedéseket hozni.

Az elkülönítés azonban nemcsak az alsóbbrendűség érzete miatt vezet egyenlőtlenségekhez. Hiába az elkülönített, de egyenlő jelszó hangoztatása, a gyakorlatban a fehérek számára kialakított iskolák jobb környéken épültek, képzettebb oktatókat alkalmaztak, felszereltebbek voltak, összehasonlíthatatlanul jobb infrastruktúrával rendelkeztek, mint a színes bőrűek számára fenntartottak. Ez a különbségtétel olyan prózai intézmények esetén is szembeötlő volt, mint például egy nyilvános mosdó.

A helyzet a mai Magyarországon kísértetiesen hasonló, a szegregált iskolákban tanuló diákokat közvetlen hátrányos megkülönböztetés éri, hiszen tipikusan jóval rosszabb állapotban levő épületekben alacsonyabb színvonalú oktatásban részesülnek, ahol például kevesebb az egy főre jutó számítógépek száma, kevesebb pénz jut tanulmányi kirándulásokra és egyéb rendezvényekre. Márpedig minden gyermeknek ugyanolyan minőségű oktatáshoz van joga – ami természetesen nem jelenti azt, hogy egyéni képességeiket ne kellene figyelembe venni.

Talán felesleges is hangsúlyozni, hogy mennyire kártékony a romák integrációját hátráltató, a hátrányos megkülönböztetést újratermelő hozzáállás éppen az oktatás területén. Ahogyan az ENSZ Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogokkal foglalkozó Bizottságának 13. számú, az oktatási joggal kapcsolatos átfogó kommentárja 1. cikkében kifejti: az oktatáshoz való jog emberi jog, ugyanakkor nélkülözhetetlen eszköze más emberi jogok érvényesítésének. A hátrányos helyzetű gyermekek számára ez a szegénységből és kilátástalanságból elsődlegesen kivezető út, ugyanakkor egyre inkább elismert tény, hogy az egyik legjobb állami befektetés is egyben.

Olyan jogszabályi környezet létrehozásával, amely az etnikai alapon szegregált iskolák létrehozásához, fenntartásához nyújt hathatós segítséget, a jogalkotó a szegénységből és a kilátástalanságból kivezető útra helyez behajtani tilos táblát a romák számára.

Bieber Ivóna

“Ha már a korszellem a költő alkotását nem a költészet, hanem a büntetőtörvénykönyv szabályai szerint mérlegeli, önmaga ellen követ el merényletet” – jegyezte meg a poéta ügyvédje, Melléky Kornél.

József Attilát rendszerint “izgatás bűnével” vádolták. A vádhatóság szerint izgatott ő szemérem, társadalmi osztály ellen, állam- és társadalmi rend felforgatása érdekében, de gyalázta az istent sajtó útján, okozott verseivel közbotrányt, a halálbüntetés elleni röpiratot terjesztve, Sallai és Fürst statáriális kivégzése ellen tiltakozva pedig vétséget követett el a magyar állam és a magyar nemzet megbecsülése ellen. Ítélték ők pénzbüntetésre, felfüggesztett szabadságvesztésre és kapott elzárást is. A költő pereiről pazar összeállítást készített Budapest Főváros Levéltára.

Néhány bíróság elé citált verssor József Attilától:

Le a kapitalizmussal! Hatalmat, húst a dolgozóknak!…
A tőke szennyében gázolunk, kedves fegyverünk böködi
tomporunkat -

(Szocialisták)

Majd megbékülünk; szellent rám nagyot
- Dagadtabb, mint a dongó – fölnevet,
Combom csapkodja, Gogo-z meg gagyog,
Öklével birizgálja fejemet.
Mint bunda, alszunk, lévén részegek.
S kelünk. Korog a hasa. Kényesen
Fölmászik rám, nyögök keservesen,
A deszkánál is laposabbra nyom,
Ledérkedéssel tönkre így teszen
E bordélyban, hol szállásunk vagyon.

(Ballada a vastag Margot-ról)

S munkámban, Uram, érek annyit, mit te
nagy passziódban és a lelkem is
részed lesz nemsokára s a legszebb fényt
hintve,

a szemed lesz, hogy mindent láss meg itten.
Bizony mondom, még nincsen is szemed,
most nem látsz. Lennél immár igazságos,
Isten!

Fáradt baromként reszket lelke, teste,
fél-munkát végző társak röhögik
s feszül, mert tudja – reá korábban jön
este.

Nagy, roskadt lelke igéket emel még
s kilógatja fakult, sápadt szivét,
mint akasztott ember szederjes, szürke
nyelvét.

(Lázadó Krisztus)

Gondoljatok a büdös kiblire,
mely ködgomolyban küld új nyavalyát.
Adjatok szappant, lóhúst s télire
apadt testünkre adjatok ruhát.
Küldjetek könyvet, bármily ostobát,
mert megőrjít a patkánypuha éj,
az asszony nélkül gyötrő szenvedély.
Enyhítsd kínunk, ha munkás vagy s szabad,
Elvtárs, hisz te vagy a Vörös Segély!
Testvér, segítsd a lebukottakat.

Küzdtünk híven a forradalomért,
nem halhatunk meg, élnünk kell tovább.
Zizegve várnak a röpcsik, a hék
s éhbérrel várnak mind a burzsoák.
A mozgalom vár, munka és család,
míg megbukik a kizsákmányolás,
a sarló villan, sújt a kalapács
s börtönről, gyárról lehull a lakat.
Éljen a Szovjet, a munkástanács!
Testvér, segítsd a lebukottakat.

(Lebukott)

Elnézést azért, hogy a költészet napján is csak prózai, sőt drámai helyzetünkre tudunk gondolni, az Alaptörvény 4. módosítása ugyanis újra lehetővé teszi az ilyesféle abszurd büntetőperek felélesztését. “A véleménynyilvánítás szabadságának a gyakorlása nem irányulhat a magyar nemzet, a nemzeti, etnikai, faji vagy vallási közösségek méltóságának a megsértésére” – rendelkezik az új alkotmányos szabály. A nemes cél szerencsétlen megfogalmazása utat nyit a sanda szándékú jogalkotásnak.

„Ül az ember Budapesten, egy hónapja zajlanak az alkotmánymódosítás vitái. Semmilyen tiltakozás nincs semmilyen nemzetközi szervezettől. Az Európai Tanács nem szólal meg, az Európa Tanács nem szólal meg, külföldi kormányok nem szólalnak meg, és ez így megy heteken keresztül, majd három nappal a szavazás előtt elkezdődik valamilyen kritika. Egy nappal a szavazás előtt fölhívják a miniszterelnököt – valahonnan –, mondjuk, Brüsszelből, hogy állítsa le a szavazást. Nem tartja ezt abszurdnak?” – szegezte a kérdést Orbán Viktor egy újságírónak, aki március 15-én a miniszterelnök brüsszeli sajtótájékoztatóján az Alaptörvény negyedik módosítása elfogadásának zaklatott körülményeiről érdeklődött.

Jogállamban a jogalkotás nem hebrencs kapkodás, hanem időigényes, elmélyült tevékenység. Elegendő idő kell a normaszöveg precíz megszövegezéséhez, de még inkább a házon belüli és kívüli egyeztetéshez meg a készülő változások hatásvizsgálatához. Egy-egy törvény sikeres megformálása nagyban múlik „külsős” közreműködők bevonásán. Erre Magyarországon nem csak a józanész, de törvény is kötelezi a jogalkotót. A „több szem többet lát” ez esetben is igaz, különösen, ha azok szakértő szemek.

A Belügyminisztérium (BM) március 26-án tette közzé honlapján a szabálysértési eljárással kapcsolatos törvények módosításának tervezetét. A 45 oldalas dokumentum véleményezésére három nap állt rendelkezésre.

Igazság szerint a most átgyúrni vágyott kódex se túl régi, tavaly lépett hatályba, minek nyomán ügyek özöne zúdult a bíróságokra: a pénzbírság, a helyszíni bírság, valamint a közérdekű munka elzárásra történő átváltoztatásával kapcsolatos ügyek nyolc hónap alatt 5210-ről tavaly decemberre 43 423-ra halmozódtak fel. Pedig a bíróságok tehermentesítését a kormánypártok egyébiránt olyannyira szívükön viselik, hogy az európai, ellenzéki és civil tiltakozás ellenére az Országos Bírói Hivatal elnöke ügyáthelyezési jogának egyenesen alkotmányos védelmet adtak.

A balul sikerült szabályozás megrázó tapasztalata ellenére a mostani kodifikáció során hatásvizsgálatra mégis mindösszesen – írd és mondd – 1 órát fordítottak. Az előzmények ismeretében maradjunk abban: feltűnően merész megoldás.

Fontos tudni, nem arról van szó, hogy a hatásvizsgálat és a társadalmi egyeztetés kiüresítése csak egyetlen törvény gondja-baja lenne. Így például egyetlen nap állt rendelkezésre az ügyészségi törvény 95 oldalas, 164 paragrafusból álló tervezetének véleményezésére, 4 nap az ENSZ kínzás és más kegyetlen, embertelen vagy megalázó bánásmód vagy büntetés elleni egyezménye fakultatív jegyzőkönyvének kihirdetéséről szóló törvény tervezetének véleményezésére is. Utóbbi esetben a kormány a véleményezési határidő lejárta napján már benyújtotta a törvénytervezetet.

A Helsinki Bizottság és más jogvédő szervezetek az abszurd határidők ellenére rendszeresen véleményezik a kormány jogszabálytervezeteit. Most is így tettünk. De azon túl, hogy a minisztériumok legfeljebb nyugtázzák a szakvéleményeket, tartalmi reakcióhoz tőlük eddig még nem volt szerencsénk, noha azt is törvény írja elő, hogy az el nem fogadott javaslatok esetében a tárcáknak érdemi indoklással kellene válaszolni.

Rendszerint nem áll módunkban azonnal ellenőrizni, a minisztériumok eljárása legalább betű szerint megfelel a törvény előírásának, miszerint a társadalmi szervezeteknek éppannyi idő áll rendelkezésére, mint az egyéb kormányzati szerveknek. Önmagában persze már az is abszurd lenne, ha jelen esetben az „ügygazda” BM mindössze három napot szánt volna a többi minisztériummal való egyeztetésre. De a kétharmad által elfogadott a jogszabályok előkészítésében való társadalmi részvételről szóló 2010. évi CXXXI. törvény preambuluma egyenesen kinyilvánítja: a cél, hogy a „társadalom legszélesebb rétegei kapcsolódhassanak be a jogszabályok előkészítésébe, elősegítve ezzel a közjó érdekében a jogi szabályozás sokoldalú megalapozását, ezzel pedig a jogszabályok minőségének és végrehajthatóságának javítását”. Emellett a törvény egyik rendelkezése azt is előírja, hogy a normát „úgy kell közzétenni, hogy a tervezet céljához és hatálybalépéséhez igazodóan megfelelő idő álljon rendelkezésre a tervezet érdemi megítéléséhez és a vélemények kifejtéséhez”.  Csak a mesékben elég ehhez három nap.

A Magyar Helsinki Bizottság mindezt már 2011 októberében jelezte Navracsics Tibornak. A jogalkotásért felelős miniszternek, egyben miniszterelnök-helyettesnek három hónapba tellett levelünkre válaszolni. Akkor megígérte, hogy törekszik a jogszabályok előkészítésében való társadalmi részvételről szóló törvényben foglaltak érvényesítésére. Újabb neki címzett, múlt héten postázott levelünkben kénytelenek voltunk figyelmeztetni arra, hogy dicséretes igyekezete egyelőre meddőnek bizonyult.

Zádori Zsolt

Orbán új gázelosztót avat 2010-ben. Eltekerve

Új eljárásra kötelezte a Magyar Energia Hivatalt (MEH) ma a bíróság. Ezek szerint újra kell szabályozni az áramszolgáltatók rendszerhasználati díját, amit a kormány „10 százalékos rezsicsökkentő” akciója alaposan megvágott. Látszólag hasonló, a cégeknek kedvező döntés született kevesebb, mint szűk három hete, amikor a Fővárosi Törvényszék a gázszolgáltatók beadványa kapcsán kötelezte a hivatalt ugyanerre. Igaz, a mostani, a Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság által hozott határozat jogerős, az előző ítélet meg nem. Fontosabb viszont, hogy a dolog tartalmát illetően ordító a különbség.

A gáz- és az áramszolgáltatók bírósági keresetük révén ugyanis azt akarták elérni, hogy a hatósági ár megállapításánál vegyék figyelembe a cégek költségét, a MEH ne szegje meg az eddigi szabályokat, és ne diktátumként közvetítse feléjük a kormány akaratát. A korábbi ítélet osztotta a gázszolgáltatók azon álláspontját, hogy a hivatal eljárása nem felelt meg a földgáztörvény rendszerhasználati díjakra vonatkozó rendelkezéseinek; a jogszabály szerint ugyanis a díjakat az indokolt működési és tőkeköltség, illetve összehasonlító elemzések alapján a legkisebb költség elvének érvényre juttatásával kell meghatározni, úgy, hogy az a cégeket gazdálkodásuk hatékonyságának, illetve a szolgáltatás minőségének javítására, illetve az ellátásbiztonság növelésére ösztönözze. Márpedig ezekhez a költségekhez eminensen hozzátartoznak az adók, az energiaellátók jövedelemadója, a közműadó és a pénzügyi tranzakciós illeték is – mondta ki március elején a Fővárosi Törvényszék. A bíróság mai döntése szerint azonban – amely három lényegtelen részlet miatt mégiscsak új eljárásra kötelezte a hivatalt – a MEH-nek ezeket már nem kell figyelembe venni. Ezek szerint az adó nem számít érvényesíthető költségnek.

Ítélettől végítéletig

Hogyhogy, mi történt ilyen rövid idő alatt? Nem, nem arról van szó, hogy az egyes bíróságoknak más-más az ítélkezési gyakorlata. Nem. Egész egyszerűn időközben gyökeresen átalakult a jogszabályi környezet, mégpedig visszamenőleges hatállyal.

Történt, hogy az első bírósági döntést követően Orbán Viktor miniszterelnök éles kirohanást intézett az igazságukat a törvénykezésnél kereső (multinacionális) szolgáltatók és a bíróságok ellen. Másnap az Országgyűlés már meg is szavazta azt a törvényt, amely szerint az energiaszolgáltatók nem háríthatják át különadókból fakadó többletköltségeiket a fogyasztókra, sőt mindezt a folyamatban lévő eljárásokban is alkalmazhatóvá tette. Ráadásul március 14-én a parlament rendeletalkotási joggal ruházta fel az energiahivatalt. Ezek után bíróságon már nem lehet majd megtámadni az energiahivatal rezsicsökkentést érintő döntéseit, a Magyar Energetikai és Közmű-szabályozási Hivatal ármegállapító rendeleteivel szemben már csak az Alkotmánybírósághoz lehet fordulni. A MEH tehát olyan erős jogosítványhoz jutott a mostani kormánytöbbség kegyelméből, mint a médiahatóság és a PSZÁF.

Ez aztán gyorsan ment. Ha minden ilyen flottul menne…

A közhangulat lovasai

– De hát itt szimpla árvitáról van szó, nem? Mi köze mindennek az emberi jogokhoz meg az alkotmányossághoz? – kérdezhetik gyanútlan olvasóink. Meglehetősen sok.

A rendszerváltás óta élénk folyik arról, meddig mehet el az adott hatalmi ág vezető képviselője, ha egy másik hatalmi ág valamelyik döntéssel nem ért egyet. Ez a konfliktus leginkább az Alkotmánybíróság és a bíróságok, illetve a kormány viszonylatában volt mindig is a leglátványosabb. Eddig általánosnak mondható volt az a gyakorlat, hogy folyamatban lévő ügyeknél a kormánytagok igyekeztek önmérsékletet tanúsítani. Ezzel a hagyománnyal szakított Orbán, amikor a vörösiszap-katasztrófa után a Mal Zrt. vezetői őrizetbe vételének bejelentésével megtapsoltatta a parlamenti plénumot. A látványos demonstráció ellenére a bíróság mégsem találta megalapozottnak a cégvezető előzetes letartóztatását. Aztán Navracsics Tibor igazságügyi miniszter a Cozma-gyilkosság másodfokú tárgyalás után fordult a Kúria elnökéhez, mondván, a Győri Ítélőtáblán túl enyhe ítélet született. Darák Péter válaszában kulcsfontosságúnak nevezte az igazságszolgáltatás egyik alapvető értékének, a pártatlanságnak a szempontjából, hogy a bíró döntését se a közhangulat, sem más, az eljárás keretein kívüli körülmény ne befolyásolhassa. A Kúria felülvizsgálati eljárása később az egyik vádlottnál jelentősen (öt évvel) súlyosbította a büntetést.

Orbán Viktor március 11-i országgyűlési beszéde minden korábbi nyomásgyakorláson túltett. Ne felejtsük, egy nem jogerős, elsőfokú döntés után voltunk. „A kormány korábban rezsicsökkentésről, tehát gázár- és villanyárcsökkentésről hozott döntését a bíróság előtt azok a cégek, amelyek azt sérelmesnek gondolják, megtámadták. A cégek azzal az indítvánnyal fordultak a bírósághoz, hogy vissza akarnak térni a magasabb gázárhoz és a magasabb villanyárhoz. A bíróság ezt a beadványt megvizsgálta, és a cégeknek adott igazat. […] Tehát, tisztelt Ház, a magyar bíróság úgy döntött, hogy a magasabb árat érvényesíteni akaró cégeknek ad igazat a magyar kormánnyal szemben, azzal a magyar kormánnyal szemben, amely csökkentette a gáz és a villany árát. Az ítélet a gázcégekre vonatkozik, de jövő héten várható, hogy ítélet születik az áramellátást biztosító cégek rezsicsökkentés ellen benyújtott javaslatának, kérésének ügyében is. A bíróság tehát az árakat ismét emelni akaró cégeknek adott igazat. […] Ha a profitot begyűjtő cégek helyzetét nézzük, akkor azt látjuk, hogy éveken át ezek a cégek óriási profitokat termeltek, és a cégek tízmilliárdokat kerestek a magyar embereken. […] Ennek ismeretében, tisztelt Ház és tisztelt elnök úr, a kormány nevében azt kell mondanom, hogy a bíróság döntése botrányos, maga a botrány. Szeretném világossá tenni, hogy meggyőződésünk szerint Magyarország ma már elég erős ahhoz, hogy a magyarok érdekeit érvényesítse. A milliárdokat kereső cégek most összefogtak a magyar családok ellen, összefogtak azért, hogy megakadályozzák a magyarokat sújtó terhek igazságos csökkentését. Ez arcátlanság. Nehéz szalonképes szavakba foglalni a felháborodásomat” – foglalta felháborodását szavakba a miniszterelnök.

A Kúria elnöke lényegében elhamarkodottnak és szereptévesztésnek minősítette a miniszterelnök kirohanását. A Magyar Bírói Egyesület is szokatlannak nevezte azt. Közleményükben leszögezték: más hatalmi ágak képviselőinek minden olyan megnyilvánulása alkalmas a bíróságok iránti közbizalom csorbítására, amely azt a látszatot kelti, hogy a bírák befolyásolhatók, döntéseik meghozatala során nem kizárólag szakmai szempontokat tartanak szem előtt. Az egyesület szerint a bírálatnak ez esetben is tényszerűnek, tárgyilagosnak és szakszerűnek kéne lennie.

Utólag

A kormányfő beszédében előre utalt a ma meghozott döntésre is, és sejtette, a korábbihoz hasonló határozatra számít, ami – ha így történt volna – „maga lett volna a botrány”. Ezt előzte meg a többlépcsős és rapid „jogalkotással”, olyan rendelkezések kierőszakolásával, amelyek visszamenőlegesen és eljárás közben fordítottak a szabályokon. Ilyesféle „antedatált” regula volt már a „pofátlan végkielégítések” 98%-os kulccsal való megadóztatása, illetve a szolgálati nyugdíjak utólagos felülvizsgálata is.

A bíróság még megtehette volna, hogy ma nem hirdet döntést, hanem észlelve a helyzet visszásságát az Alkotmánybírósághoz fordul – például arra hivatkozva, hogy a döntés során kötelezően alkalmazandó törvény sérti a vállalkozás szabadságát [Alaptörvény, M) cikk (1) bekezdés], mivel tiltja, hogy a piaci szereplő a közterheket érvényesítse az általa forgalmazott termék fogyasztói árában. Ad absurdum így megtörténhet ma, hogy az adó mértéke magasabb lesz, mint a hatóság által meghatározott fogyasztói ár.

De az eljáró tanács nem így határozott, hanem mechanikusan alkalmazta a március 14-én hatályba lépett törvényt.

Körötte „csönd”

A kormányfő parlamenti beszéde egyenesen a magyarok elleni összeesküvéssel vádolta meg a szolgáltatókat, mégpedig abból kiindulva, hogy merészeltek egyáltalán vélt jogaik érvényesítése érdekében bírósághoz fordulni. Csakhogy mind az előző alkotmány, mind a jelenlegi Alaptörvény erre módot ad. A hatósághoz, bírósághoz fordulás joga, a jogorvoslathoz való jog az alapjog, amelyet senki el nem vitathat (még a miniszterelnök sem), még akkor sem, ha közben közérdekre („a magyarok érdekeire”) hivatkozik. Önmagában ennek a jognak a gyakorlása pedig nyilvánvalóan nem igazolhat olyasféle kormányfői fenyegetést, hogy a végrehajtó hatalom célja immáron nem is rezsiköltségek 10, hanem a 15 százalékos csökkentése.

Sólyom László a Csöndről szóló szép esszéjében arról ír, hogy az egykori keleti blokk jogállami forradalma akár világtörténelmi jelentőségű is lehet, a múlt meghaladásának és magasabb érdekek tiszteletének olyan példája, amelynek sikeres előzménye nincs. Ha sikerülne, az itt élőknek a teljes európai emancipációját jelentené. „Látszólag kevés kell ehhez: a jog elsőbbségének kikényszerítése a politika felett, illetve az alkotmány, s különösen az alapjogok feltétlen betartása.” Az írás 12 éve jelent meg, s ma jóval távolabb állunk a jog kívánatos uralmától, mint akkoriban. Hogy a kormányfőt idézzük: ez „maga a botrány”.

Zádori Zsolt

Giuseppe Cades: Salamon ítélete

Erményit hat évre 2015. november 15-ig a köztársasági elnök nevezte ki a Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága elnökhelyettesének. Csakhogy megbízatását a Fidesz–KDNP által elfogadott bírósági törvény 2012. január 1-jei hatállyal megszüntette. Ezt találta most az AB szűk többsége (8 bíró 7 ellenében) alkotmányosan igazolhatónak, legalábbis nem alkotmánysértőnek. Pedig 2004-ben hasonló ügyben alkotmányellenesnek minősült – részben eltérő indokolással – a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete hivatalban lévő elnöke és elnökhelyettesei, a Magyar Energiahivatal elnöke és elnökhelyettesei, valamint a Gazdasági Versenyhivatal elnökei és elnökhelyettesei megbízatásának idő előtti megszüntetése. Ezek mind a kormány alá rendelt szervek vezetői, tehát elvileg kisebb védettséget élveznek.

Az alkotmánybírák akkori, 7/2004. (III. 24.) AB határozata azt is kimondta, hogy „az Alkotmányban nevesített tisztségviselők (pl. köztársasági elnök, alkotmánybírák, Állami Számvevőszék elnöke, Legfelsőbb Bíróság elnöke, legfőbb ügyész) ciklusokon átívelő megbízatási időtartama a demokratikus jogállam működésének olyan biztosítéka, amely az ügyek folyamatos vitelének folyamatosságához fűződő érdeken túlmutat.” Röviden: a független államhatalmi ágakban az Alkotmány szerint fontos pozíciót betöltő személyek – ilyen a Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettese is – státusza a kormány alá rendelt, fentebb felsorolt szervek vezetőihez képest fokozott alkotmányossági védelemben részesül. Ez a magasabb érdek a laikus számára is felfogható, és mivel a negyedik alaptörvény-módosítás még nem lépett hatályba, ezek a sztenderdek ma még kötelezőek.

Ezekhez képest az AB minapi döntése szerint az LB korábbi elnökhelyettesének eltávolítása mégis alkotmányos volt. A bírósági szervezetrendszert ugyanis oly mértékben alakították át, ami az új vezetőkkel szemben olyasféle, korábban nem volt követelményeket támaszt, amelyeket a korábbi bírósági vezetők megválasztása során az Országgyűlés nem tudott érvényesíteni. A határozat ezen részének részletes elemzése nélkül is megegyezhetünk abban, emberpróbáló vállalkozás lehet elfogadhatóan érvelni amellett, hogy a mai elnökhelyetteseknek merőben új kvalitásokkal kellene rendelkezniük, hiszen most is ítélkezniük és a bírósági igazgatásban kell részt venniük, ráadásul éppúgy a joggyakorlat egységességének biztosítása érdekében gyakorolják hatásköreiket, mint az „átmenet zavaros évtizedeiben”.

A független hatalmi ág egyik vezetői pozícióban lévő szereplőjének elmozdítását jogállami szempontból tehát mi továbbra is aggályosnak tartjuk. De halk megjegyzésünk lenne a döntés körülményeivel, a szavazással kapcsolatban is. Ahhoz már hozzá kellett szoknunk, hogy az egyedül a Fidesz–KDNP által kiválasztott alkotmánybírák többnyire külön kohorszot alkotnak. (A mostani 8–7-es szavazatarányú határozat megszületésénél is kulcsszerepet játszott Balsai István, Dienes-Oehm Egon, Pokol Béla, Szalay Péter, Szívós Mária és Salamon László. Hozzájuk csatlakozott Paczolay Péter AB-elnök és Lenkovics Barnabás is. Az „egypárti delegáltak” közül mindössze Stumpf István tartott a „hetekkel”.)

A határozat elfogadásának igazi pikantériáját az adja, hogy megszavazta azt a három hét óta alkotmánybíráskodó Salamon László is. Hogy miért érdekes ez? Mert egykoron még országgyűlési képviselőként – mi több, a szóban forgó törvényjavaslathoz módosító javaslatokat benyújtó Alkotmányügyi bizottság elnökeként – maga is megszavazta azt a szabályt, amelynek immáron alkotmányossági felülvizsgálatát végezhette el. Csodák csodája, most sem találta azt alkotmányellenesnek, ahogyan a Fidesz–KDNP befolyásos országgyűlési képviselőjeként sem találta annak.

Az AB-ről szóló törvény ugyan tartalmazza, hogy az indítvány elbírálásában „nem vehet részt az Alkotmánybíróság azon tagja, akitől az ügy tárgyával összefüggő személyes és közvetlen érintettsége folytán az ügyben pártatlan, tárgyilagos, elfogulatlan döntés nem várható”; de ezek szerint nem tekintették összeférhetetlenségi oknak, hogy Salamon bíró ugyanebben a parlamenti ciklusban országgyűlési képviselőként 2011. november 14-én a vizsgált törvényt megszavazta.

Az ehhez képest lényegtelen apróság, hogy az a Balsai István is szavazott , aki ugyan már alkotmánybíró volt a vizsgált szabály benyújtásakor, de mint a Fidesz igazságügyi kérdésekben illetékes politikusa és parlamenti képviselő részt vett a NER jogalkotási munkájában. Minő véletlen, Salamonékhoz hasonlóan az ő álláspontja is az, hogy az Erményit kiakolbólító szabály alkotmányos volt.

M. Tóth Balázs

Az idő relatív. Dali képe

Az Alaptörvény negyedik módosítását múlt hétfőn, március 11-én fogadta el az Országgyűlés. A hatályos Alaptörvény öt napot ad a házelnöknek, hogy továbbküldje az elfogadott szöveget. Eszerint azt Kövér Lászlónak legkésőbb március 16-ig, vagyis múlt szombatig el kellett volna juttatni a Sándor-palotába. Amint a közvélemény Áder nyilatkozatából megtudhatta, neki is öt nap áll rendelkezésére, hogy szignálja az alkotmánymódosítást. Azaz józanésszel éppen a mai lenne az utolsó nap, amikor megtehetné. De aminthogy az első Orbán-kormány idején a parlamenti többség az Országgyűlés többsége (házelnök: Áder János) a hetenkénti ülésezését is háromhetenkénti ülésezésként értelmezte, itt is sajátos időszámítási szabályok lettek az irányadók.

Történt, hogy az ellenzéki MSZP szóvá tette: Kövér László megsértette az országgyűlési törvényt, mert késlekedett aláírni az új Polgári törvénykönyvet (Ptk.-t), a törvény ugyanis már február 11-én megszületett, míg a házelnök szignója csak 18-án. A parlament alkotmányügyi bizottsága hétfőn meghökkentő eseti állásfoglalást izzadt ki, eszerint Kövér nem sértette meg az országgyűlési törvényt, mert a határidő-számítás általános szabályai szerint a határidőbe a kezdőnap nem számít bele, és ha a határidő utolsó napja munkaszüneti napra esik, akkor a határidő az azt követő legközelebbi munkanapon jár le.

Finoman szólva pikáns, ahogyan a Fidesz–KDNP bánik, sőt elbánik minden gránitok gránitjával, az alaptörvénnyel. Eddig legalábbis abban a hitben élhettünk, hogy a jogi hierarchiában az alkotmány képviseli a csúcsot, hiszen egyébként mi értelme van a módosítgatásának. De hétfő óta tudhatjuk,  egy fideszes többségű parlamenti bizottság eseti állásfoglalása még az Alaptörvényt is felülírhatja.

Ezek szerint tehát Kövér házelnöknek március 18-ig volt ideje továbbküldeni a módosítást, Áder János pedig jövő hétfőig, március 25-ig morfondírozhat rajta. Bár tőle magától tudjuk, nem fog, döntése már megszületett.

Zádori Zsolt